Törékeny a szépség és könnyen véget ér...
S ha nincs benne mélység, akkor semmit sem ér...
Néha szárnyalsz, ha azt érzed, hogy van még némi remény,
S erőd elhagy, ha felfogod, hogy nincs is már miér'...
A sorsod a tiéd, azt hiszed, te irányítod,
De aztán rájössz, a kormányt nem te birtoklod...
Várod, hogy jó legyen, hogy újra szép legyen, hisz csakis ez éltet,
De ha folyton ver a sors, akkor elfogy túlélő - éltető türelmed...
Átkozod az istent, hogy újra kitolt veled, és hogy mikor kéne, soha nincs melletted...
Tudod, hogy nincs igazság, pedig mindig vártad, hogy a sok jóért, mit tettél, nem lesz újabb bánat...
De újra és újra... és mindig a szart kapod...
És közben szép lassan leáldoz a napod...
Amikor még hittél, vártál a csodára...
De csodák nincsenek, és szárnyaid levágva...
S te zuhansz a mélybe, honnan nincs menekvés...
És már bármit tennél, késő a cselekvés...
Az isten is elhagyott, sötét angyal lettél,
Pedig ő tudja jól, hogy rosszat nem is tettél...
Mégis bűnhődsz, igen, mert kell, hogy legyen áldozat,
Akire semmi nem vár, csak az örök kárhozat...
Akit a "jó" isten biz' mindenért okol,
Akire "jutalmul" vár a földi pokol...